Zsolt 26,8: „Uram, szeretem házadat, ahol laksz, dicsőséged hajlékát.”

A késői zsidó és katolikus hagyomány úgy vélekedik, hogy az egész Zsoltárok könyvét Dávid király írta meg. Tudjuk, sokszor hangoztatjuk, hogy a Biblia Isten élő szava. A zsoltárok könyve az a könyv, ahol Isten szava az emberi imádságává lesz. A 26. zsoltárban Dávid király arról énekel, az a vágyát fejezi ki, hogy Isten közelében lehessen minden nap. Sehol nem nyugodhat meg a lelkünk úgy, mint Isten házában.
A 27. zsoltárban folytatja ezt a vágyakozását. Azt mondja: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában. Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.”
Én, ha kérhetnék Istentől valamit, mi lenne az?
Dávid megmondta, ő mit kérne: Isten házában szeretne lakni. Hadd emeljem ki ezt a szót, mert nagyon fontosnak tartom: lakni. Dávid király nem csak kávézgatni vagy játszani, cseverészni szeretett volna Istennek a hátsó teraszon. Nem csak együtt akart vele ebédelni, nem csak egy estére akart nála megszállni. Hozzá akart költözni – mindörökre.
Szeretett volna saját szobát Istennél. Nem arra vágyott, hogy elidőzőn nála egy ideig, hanem hogy innen mehessen nyugdíjba, és élete végéig nála lakhasson.
És én? Milyen lelkülettel lépek be Isten házába? Tudatosul-e egyáltalán bennem, hogy a templom, vagy az iskola kápolnája Isten háza? Az a hely, ahol elcsendesedve Isten jelenlétében tudok eltölteni néhány pillanatot! Éppen ezért, ha bemegyek a templomba vagy a kápolnába nem vigyem be oda rossz gondolatimat, negatív érzéseimet, hanem próbáljak csendben Istenre figyelni, mert engem is megszólít, nekem is azt mondja: te vagy az én gyermekem, akiben kedvem telik!