Igaz történet Assisi Szent Ferenc kedves társáról, fráter Juniperuszról, aki megtanulta Szent Ferenctől, hogy a földi dolgoknak, a vagyonnak semmi értéke nincs. Minden mulandó. Megtanulta, hogy csak annyi értékük van, amennyit az ember elajándékoz belőlük. Valahányszor szegényt, rászorulót látott, még a köntösét, a csuklyáját is odaajándékozta. S bizony sokszor pőrén jelent meg a kolostorban. S a főnöknek sokszor gondot jelentett, hogy Juniperuszt újból és újból felöltöztesse. Végül a szent engedelmesség nevében, megtiltotta, hogy ezentúl elajándékozza a rajta lévő ruhát.

Juniperusz leleményességén azonban nem lehetett túltenni. Hát, ha Szent Pál azt írta, hogy „megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet”, akkor hát a szeretet még az engedelmességnél is találékonyabb. S amikor fráter Juniperusz majdnem teljesen ruhátlan koldussal találkozott, szomorúan azt mondta, sajnos, az engedelmesség miatt nem adhatom oda a ruhámat, de ha te magad szeded le rólam, nem ellenkezem.

Azért mondtam el ezt a történetet, mert a tegnapi evangéliumban hallhattuk – másodikosok ott voltatok… – Jézus azt mondja, hogy:

„Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű.” – Vigasztal ez a mondat, amikor a kis dolgokról beszél, mert mi lehet úgy érezzük, hogy nem tudunk nagy dolgokat tenni. Nem a nagy dolgok változtatják meg feltétlenül a világot, hanem a kis dolgok, amibe szeretetet tudunk tenni. Jumiperusz tettei sem voltak eget rengető cselekedetek.

Mindig adódik alkalom valamit jót tenni. Kölcsön adod a színes ceruzádat; ha beléptek a terembe beengedsz valakit magad előtt; ha azt látod, hogy valaki egyedül van, oda mész hozzá és beszélgetsz vele; örömöt szerzel valakinek; segítesz otthon vagy itt az iskolában…

Mindig alkalom nyílik jót cselekedni. Isten nem azt nézi, mit adunk, hanem milyen szívvel, milyen szeretettel adjuk!

Nekem van ilyen elég sok összegyűjtött műkincsem… Ezek így néznek ki… gyerekektől kaptam. Ha ránézne egy művészkritikus, azt mondaná, hogy az ő szemében ennek nincs értéke. De nekem nagyon sokat jelent, mert az a gyerek, aki készítette a legnagyobb szeretetét tett bele! Jézus azt mondja: a kis dolgokban legyetek hűek. Próbáljunk az apró dolgokban, nap mint nap valami jót tenni!

Mt 19,21: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!

Tegnap betekintettünk Szent II. János Pál pápa a Kedves Barátaim kezdetű, fiatalokhoz intézet apostoli levelébe, amelyet a Szent Atya arra a szentírási részre épít, amelyben Jézus egy ifjúval beszélget, és ahol ez a fiatal azt kérdezi Jézustól, hogy mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet. A történet azzal fejeződik be, hogy a fiatal ember szomorúan távozik el Jézustól.

Elmélkedésében a pápa a következőket mondja: Meg kell kérdeznünk magunktól: el kell-e választani Krisztustól az embert annak a gazdagságnak, amelyet az ifjúkor képvisel? Ezt az evangélista egészen bizonyosan nem mondja ki. Az ifjú elhatározása, hogy Krisztustól visszavonul, csak az anyagi gazdagság következménye. Azáltal ment el, amit birtokolt. És nem az vitte el, ami ő volt! Fiatal volt, azaz belső gazdagsággal rendelkezett, és éppen ez vezette Jézushoz, és ez adta ajkára az élet értelméről faggatódzó kérdéseket. Mit kell tennem? Mit kell tennem, hogy megnyerjem az örök életet? Mit kell tennem, hogy életemnek meglegyen a teljes értéke és értelme?

Mindegyikőtök fiatal kora, kedves barátaim, az a gazdagság, amely éppen ezekben a kérdésekben nyilvánul meg. Az ember ezeket egész élete folyamán felteszi magának. És jó, hogy ez így van. Ezeket a kérdéseket néha türelmetlenül vetitek fel, de ugyanakkor meg is értitek, hogy a válaszok nem lehetnek könnyedek vagy felületesek. Sajátságosnak és határozottnak kell lennie. Itt olyan válaszról van szó, amely az egész életre szól és az egész emberi létet átfogja.

Ezek után a pápa azt kérdezi, hogy: Kinek tegyük fel ezt a lényeges kérdést? És ugyancsak ő válaszol: Úgy tűnik, hogy erre Krisztus az egyetlen illetékes beszélgető partner, akit senki más teljesen nem pótolhat.

Mindezek után én csak arra tudok következtetni, hogy nemcsak magunknak élünk! Mai napra pedig ez legyen a feladatunk: Próbáld meg egyszer tudatosan meghatározni életed értelmét!

Mt 19,21: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!

Tegnap betekintettünk Szent II. János Pál pápa a Kedves Barátaim kezdetű, fiatalokhoz intézet apostoli levelébe, amelyet a Szent Atya arra a szentírási részre épít, amelyben Jézus egy ifjúval beszélget, és ahol ez a fiatal azt kérdezi Jézustól, hogy mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet. A történet azzal fejeződik be, hogy a fiatal ember szomorúan távozik el Jézustól.

Elmélkedésében a pápa a következőket mondja: Meg kell kérdeznünk magunktól: el kell-e választani Krisztustól az embert annak a gazdagságnak, amelyet az ifjúkor képvisel? Ezt az evangélista egészen bizonyosan nem mondja ki. Az ifjú elhatározása, hogy Krisztustól visszavonul, csak az anyagi gazdagság következménye. Azáltal ment el, amit birtokolt. És nem az vitte el, ami ő volt! Fiatal volt, azaz belső gazdagsággal rendelkezett, és éppen ez vezette Jézushoz, és ez adta ajkára az élet értelméről faggatódzó kérdéseket. Mit kell tennem? Mit kell tennem, hogy megnyerjem az örök életet? Mit kell tennem, hogy életemnek meglegyen a teljes értéke és értelme?

Mindegyikőtök fiatal kora, kedves barátaim, az a gazdagság, amely éppen ezekben a kérdésekben nyilvánul meg. Az ember ezeket egész élete folyamán felteszi magának. És jó, hogy ez így van. Ezeket a kérdéseket néha türelmetlenül vetitek fel, de ugyanakkor meg is értitek, hogy a válaszok nem lehetnek könnyedek vagy felületesek. Sajátságosnak és határozottnak kell lennie. Itt olyan válaszról van szó, amely az egész életre szól és az egész emberi létet átfogja.

Ezek után a pápa azt kérdezi, hogy: Kinek tegyük fel ezt a lényeges kérdést? És ugyancsak ő válaszol: Úgy tűnik, hogy erre Krisztus az egyetlen illetékes beszélgető partner, akit senki más teljesen nem pótolhat.

Mindezek után én csak arra tudok következtetni, hogy nemcsak magunknak élünk! Mai napra pedig ez legyen a feladatunk: Próbáld meg egyszer tudatosan meghatározni életed értelmét!

1Pét 3,15: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.”

Tegnap azzal fejeztük be a napi áhítatot, hogy életed, te magad áldás lehetsz mások számára. 1985. március 31-én, az akkori pápa, II. János Pál, apostoli levet írt a világ ifjúságához DILECTI AMICI címmel. Ez olasz nyelven annyit jelent, hogy kedves barátaim. Ha ezt az apostoli levelet egy rövid mondatba foglalnánk össze, akkor talán ez így hangzana: Ha valaki mindig csak a „kötelességeit teljesíti”, ráadásul túl sokat követel magától, ne csodálkozzon, ha elkerüli a boldogság.

De inkább idézzek nektek ebből a levélből, igy egy kicsit jobban megismerhetjük a szent életű pápa munkásságát. Azt írja Szent II: János Pál:

Kedves Barátaim!

1. „Legyetek mindig készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki csak kérdezi, mi az alapja a benneteket eltöltő reménynek.” Ha az ember „az Egyház alapvető és elsőrendű gondja”, akkor megérthetjük azt is, hogy miért tartja az Egyház az ifjúkort, minden egyes ember életének döntő szakaszát olyan különösen fontosnak. Ti fiatalok, ti vagytok az ifjúság: a népek és társadalmak ifjúsága, a család és az egész emberiség ifjúsága; de ti vagytok az Egyház ifjúsága is. Valamennyien reátok tekintünk, mert bizonyos értelemben általatok megint fiatalok leszünk.

Ezért a ti fiatalságotok nemcsak a tiétek, nem személyes tulajdonotok, nem egy generáció tulajdona: az ifjúkor az életútnak az a szakasza, melyen mindenki áthalad, és így mindenkinek értéke. Az egész emberiség kincse.

Eddig az idézet II. János Pál pápa a fiatalokhoz intézett apostoli leveléből. A következő napokban majd még idézünk belőle. Én most ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy minden ember, tehát te is, egyéni és különleges hivatást kapott. Eszerint kell élnie az életét, így hozzájárulhat ahhoz, hogy a világban mindinkább érvényre jusson Isten eredeti teremtő szándéka!

Mennyei Atyánk!

Te jóságos vagy, mert képességet adtál nekünk, hogy téged megismerjünk. Te vagy a Mindenség Ura, az egyedül igaz Isten. Add, hogy iskolánk új kápolnája egész közösségünk lelki javára szolgáljon.

Urunk Jézus Krisztus által, segíts nekünk, hogy felismerjünk téged: Urunkat és Istenünket, és hogy mindig kitartsunk melletted! Ámen.

Szent II. János Pál pápa,

könyörögj értünk!

Péld 21,21: „Aki komolyan törekszik az igazságra és jóságra, életet szerez és dicsőséget.”

Komolyan törekedni az igazságra és jóságra – ez lehet talán nem csak a mai nap, hanem életünk minden napjának feladata, mert ez vezet el az igazi Életre, életünk céljára.

Fedezd fel életed célját! Ezt a célt soha ne téveszd szem elől. Erre összpontosítsd erődet, figyeld az útjelző fényeket lépteid előtt! Rádöbbensz, hogy célod felismerése új, öntudatos viselkedéssel ajándékozz meg.

Életed csak akkor lesz értelmes, ha felismered küldetésedet a világban, és meg is éled azt. Életcélunkat nem nagy teljesítményekkel váltjuk valóra. Életünk titka maga a létezés, a nekünk ajándékozott egyetlen és megismételhetet-len küldetés.

Találd meg személyes utadat. Csak a felismert, saját út vezethet el téged az igazi Életre.

Isten arra teremtett meg téged, hogy valóban éld a neked ajándékozott egyetlen életedet. Ezért elsősorban Istennek tartozol felelőséggel. Ha követed az Ő hívását, akkor életed mások számára áldás lesz.

„Aki komolyan törekszik az igazságra és jóságra, életet szerez és dicsőséget.”

Az emberi történelem középpontja Krisztus. Ez szó szerint igaz, mert történelmünk eseményeit Krisztus előtti és utáni évekbe helyezzük. Még fontosabb azonban az, hogy egyetlen emberéletnek sem volt olyan hatása az emberiség történelmére, mint Jézus életének, úgy, hogy valóban kettős értelemben középpont ő. De életének is van egy középpontja, amely körül forog Krisztus, az Isten-ember titka. Ez a középpont az ő keresztje.

A neves német teológust, Joseph Ratzinger bíborost, a későbbi Benedek pápát, amikor megkérdezték, hogy helyes-e az iskolák falára kitenni a keresztet, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, de ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.”

Ahogy balgaság és botrány volt Krisztus keresztje az apostolok korában, úgy ma is sokak szemében értelmetlen és haszontalan dolog. A keresztet, mint jelképet ugyan sokan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a kereszt értelmét, lényegét kiiktassák az életükből.

Bruno Ferrero, olasz szerzetes paptól olvastam a következő kis történetet, melynek címe A jel:

Egy ember szeretett a vallásról vitatkozni a plébánossal, de meggyőződéses nem hívőnek vallotta magát. A viták hosszúak és eredménytelenek voltak.

Egyik este a beszélgetés után a derék pap kikísérte barátját az autóhoz és integetett neki. Meglepődve látta, hogy barátja keresztet vet, mielőtt beindítja a motort. A plébános felrántotta a kocsiajtót és nekitámadt:

• Mit művelsz? Egyfolytában az ateizmusodat hangoztatod és most keresztet vetsz?
• Hogy gondolod? – méltatlankodott az ember.
• Én csak ezt csinálom – a homlokához érintette a kezét: – Nem felejtettem el semmit – aztán megérintette e mellét: – Jóllaktam. – Aztán a bal vállát: – Pénztárca nálam van… – utána a jobbat: – …jogosítvány rendben… – összefűzte a kezét: – …mehetünk!

Talán kicsit nevetséges. Milyen gondolatok és szavak kísérik a jeleket, amelyeket a focisták rajzolnak magukra a meccs előtt vagy a diákok a vizsgák előtt? A keresztvetés a keresztény ember legnemesebb és legszentebb gesztusa. Ez az a gesztus, amivel magunkra öltjük Isten végtelen szeretetét az emberiség iránt…

Ezért arra kérlek benneteket, hogy akkor, amikor keresztet vetünk, azt tegyük meg szépen, méltóságteljesen. Akkor, amikor keresztet vetünk, tulajdonképpen hitünket valljuk meg. A kereszt legyen számunkra Isten szeretetének a jele! Amikor tehát keresztet látunk, keresztet vetünk és keresztet hordozunk, mindig arra gondoljunk, hogy Isten mennyire szeret minket!

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak:
„Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: »Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát«, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.” (Lk 6,39-42)

Ki merné önmagáról azt állítani, hogy ugyanolyan tisztánlátással rendelkezik, mint Isten? Ki merné azt állítani, hogy ugyanolyan igazságos értékeléssel és ítélettel tekint önmaga életére, mint ahogyan Isten tekint rá? Nyilvánvalóan ez önámítás volna, önmagunk becsapása. Aki ilyet mond, az úgy öltötte magára a farizeusok ruháját, hogy észre sem vette. Isten látja a mi jó tulajdonságainkat és a rosszakat is. Ismeri erősségeinket és gyengeségeinket. Látja jó szándékú törekvéseinket, de helytelen vágyainkat is. Mi sokszor részleges vakságban szenvedünk. Erős oldalunkat, jó tulajdonságainkat látjuk, de a másik oldalt nem vesszük észre, nem akarjuk észrevenni. Ami tetszik, azt meglátom, de ami nem tetszik, arról nem veszek tudomást. Tökéletesnek gondoljuk magunkat, mintha nekünk nem volna szükségünk megtérésre. A farizeusi lelkület jellemzője ez.

Ezt nevezem részleges lelki vakságnak. Ez a hozzáállás azonban nem segít abban, hogy legyőzzem hibáimat, sőt, megakadályoz benne. Jézus a tökéletességnek másfajta útjáról beszél. Ez az út hibáink felismerésével kezdődik és azzal folytatódik, hogy a változtatást magunkon kezdjük.

A másik bűnét persze gyorsan észreveszem. Akkor semmi nem homályosítja el látásomat. Pedig nem a másik bűneivel, hanem a saját vétkeimmel kellene törődnöm, a saját rossz szokásaimtól kellene megszabadulnom. Erre emlékeztet, erre figyelmeztet minket a szálkáról és a gerendáról szóló rövid tanítás a mai evangéliumban.

A mai nap feladata ez legyen: mielőtt másokról beszélsz, másokat megbélyegzel, nyisd ki szemedet, vedd észre saját gyengeségeidet, és bánd meg bűneidet.

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak.

Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. (Lk 6,27-38)

Amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki ellenségesen viselkedik velünk szemben vagy rosszat tesz nekünk, akkor esetleg természetesnek tartjuk, hogy mi is hasonlóan viselkedjünk. Úgy védjük magunkat, hogy visszavágunk. De lehet-e más módon reagálni az ellenségeskedésre? Tudunk-e más módon viszonyulni bántalmazóinkhoz? Jézus tanítása szerint igen.

Kérése nagyon merész és minden nap feladatot ró ránk. Olyan feladatot, amelynek teljesítéséhez az Úr példája ad nekünk erőt. Lényeges tehát, hogy az Úr nem csak szavaival kéri tőlünk ellenségeink szeretetét, hanem saját példájával mutatja meg, hogy ennek megvalósítása lehetséges. A kereszten ugyanis megbocsátott azoknak, akik szenvedését és halálát okozták, és értük imádkozott. Tegyük meg, amit szavaival mond és példájával megmutat!

Keresztény emberhez nem méltó a harag, a gyűlölet és a bosszú. Egyedül az irgalmas Isten példája követendő, aki kész megbocsátani minden bűnösnek. Mai napra ez legyen a feladatunk: Légy nagylelkű és megbocsátó, akkor majd te is megtapasztalod Isten nagylelkűségét!

Felmerül bennünk a kérdés: mi volt a különleges ebben az alig tizenöt éves fiúban? Normális, egyszerű, spontán, szimpatikus fiú volt: elég ránézni a fényképére. Szerette a természetet és az állatokat, focizott, sok barátja volt a kortársai közt, vonzották a közösségi média modern eszközei, rajongott az informatikáért. Gyermekkora óta érezte – tanúskodnak erről a családtagjai –, hogy szüksége van a hitre, és tekintetét Jézusra irányította. Az Eucharisztia iránti szeretete megalapozta élő kapcsolatát Istennel és megtartotta őt ebben a kapcsolatban. Mindennap járt szentmisére, és hosszan elidőzött imádásban az Oltáriszentség előtt. Meg volt győződve róla, hogy az Úrból kell energiát meríteni ahhoz, hogy szeressük az embereket, és jót tegyünk velük.

„Az Eucharisztia az országutam a mennyországba” – ez volt az egyik kedves mondása. Jézus adott neki erőt, ő volt a célja mindennek, amit tett. Égett benne a vágy, hogy minél több embert Jézushoz vonzzon, az evangélium hirdetője legyen, mindenekelőtt az életpéldájával. Szükségét érezte, hogy segítsen az embereknek felfedezni, hogy Isten közel van hozzánk, jó vele lenni, élvezni a barátságát és a kegyelmét. Mindenféle eszközt felhasznált ahhoz, hogy ezt a lelkületet átadja, a közösségi média modern eszközeit is, amelyekkel remekül tudott bánni. Az internetet Isten ajándékának tartotta, fontos eszköznek az emberekkel való találkozáshoz és a keresztény értékek továbbadásához.

Ez a gondolkodásmódja mondatta vele, hogy a világháló nemcsak a menekülés eszköze, hanem a párbeszéd, a megismerés, a megosztás, a kölcsönös tisztelet helye, amelyet felelősségteljesen kell használni, anélkül, hogy rabjaivá válnánk. El kell utasítanunk az internetes zaklatást. A végtelen nagy virtuális világban meg kell tudni különböztetni egymástól a jót és a rosszat.

Carlo virtuális kiállítást szervezett a világon történt legfontosabb eucharisztikus csodákból.

Megmutatta, hogy az életszentség mindenki számára elérhető. Különösen a fiatalok számára példa ő, hogy „ne múló sikerekben keressék a boldogságot, hanem azokban az örök értékekben, amelyeket Jézus mutat az evangéliumban, vagyis: Istent tenni az első helyre, az élet kis és nagy dolgaiban, és szolgálni a testvéreket, különösen a legutolsókat”.

A mai napra a feladatunk az legyen, hogy gondoljam meg: én hogyan, mire használom az internetet, és mondjak el egy fohászt a XXI. század első szentjéhez: Szent Carlo Acutis, könyörögj érettünk!

„A hit és a kegyelem kincse törékeny cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk.” (2Kor 4,7-9)

Bódi Mária Magdolna – Pier Giorgio Frassati – Carlo Acutis

Tudtátok, hogy majdnem minden magyar városban találunk Petőfi Sándor utcát? Arany Jánosról 53 iskolát és óvodát neveztek el. Budapesten pedig legalább 6 Kossuth Lajos szobor van. Így tisztelgünk azok előtt, akik kultúránkat vagy történelmünket formálták.

De hogyan emlékezünk azokra, akik nem verseket, festményeket vagy országunk sorsát alakító döntéseket hagytak ránk, hanem annál sokat többet? Ajtót nyitottak a mennyország felé! Őket az Egyház boldoggá vagy szenté avatja. Így történt Szent István királlyal, aki megalapította a keresztény Magyarországot, vagy Árpád-házi Szent Margittal, aki IV. Béla király lányaként szerzetes lett és élete végéig betegeket ápolt.

A legtöbb szent persze nem egy uralkodó család sarja volt, hanem olyan hétköznapi ember, mint te vagy én. Iskolába jártak, a barátaikkal játszottak, dolgoztak, és sokan közülük családot is alapítottak. Tetteikben mégis Isten jelenlétét fedezheted fel.

Van köztük sok szerzetes és pap, akik egész életüket az evangélium hirdetésére szentelték, de találhatsz közöttük családanyákat, tanárokat, orvosokat és földműveseket is, akik minden erejükkel azon voltak, hogy az embereket a hit felé fordítsák és segítsenek a rászorulókon. Voltak, akik vértanúként életüket adták a hitükért.

Közéjük tartozik a hitéért és tisztasági fogadalmáért 1945-ben meggyilkolt Bódi Mária Magdolna, vagyis Magdi. A 24 évesen vértanúhalált szenvedett lány egész életében Jézus felé vezette barátait, ismerőseit és munkatársait. Ma is ezt teszi, de már mennyei eszközökkel…

„Milyen szép az élete annak, aki közel lehet Istenhez” – mondta Bódi Mária Magdolna.

Mai feladat: adjunk hálát azért, mert népünk és egyházunk egy új szenttel gazdagodott, és az ő példáját követve próbáljunk mi is egy apró lépéssel kölelebb lépni Istenhez.